Szerelmes feleség, extravagáns asszony és megbélyegzett nő: ő volt Szendrey Júlia, akit sokáig sárba tiport a nemzet. A "feleségek feleségét" több évtizednyi gyalázkodás után patyolattisztaságúvá igyekezett mosni az utókor. Pedig sem angyal, sem ördög nem volt. Naponként árvább című naplója - mely hosszú időn át eltitkolt írásait tartalmazza-, sokat árnyal a róla kialakult képen. Milyen volt valójában Petőfi "Juliskája", miért bélyegezte meg többször is a közvélemény a "nemzet özvegyét"?
"Imádott engem és én imádtam őt"
Pontosan tudjuk, hogyan zajlott le az első találkozás 1846. szeptember 8-án, a nagykárolyi megyebálon. Petőfit megelőzte a híre; zajos afférja az egyik Károlyi gróffal eljutott az erdődi várkisasszonyhoz is. Várkisasszony? Inkább csak egy uradalmi alkalmazott lánya,
aki szerencsétlen házasságban született.
Az apa, Szendrey Ignác nem szerette a feleségét, és válni akart tőle. Az anyát környezete "kedélybetegnek" írja le: lehet, hogy Júlia tőle örökölte a kortársai által "excentrikusnak" titulált, hullámzó hangulatait? Szendrey Ignác elhalmozta szeretettel a lányát, aki naplójában - a kor kívánalmainak megfelelően - igazi, bátor férfiakról ábrándozott. Leginkább a szellem embereiről.
A 18 éves Szendrey Júlia kéziratos feljegyzése 1846-ból
Így hát a megyebálon érdeklődéssel fordult a társaságban amúgy igen esetlenül forgolódó költő felé, akinek valószínűleg csak a nevét ismerte, költészetét kevésbé. A férfi azonban szinte azonnal beleszeretett, olyan hatalmas szenvedéllyel, amitől a lány is megszédült.
"Ez időtől számítom életemet, a világ létét (...) Mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté" - írta Petőfi.
"Juliska" ugyan nem gyulladt azonnal lángra, de szabadulni már nem tudott, talán nem is akart. Lánykori naplójába bekerülnek a híres sorok: "…úgy szeretem kedvesemet, Sándoromat, hogy még a gondolatot is szeretem, mellyet vele közölhetek".
Az apai tiltás, majd a szerelmi kergetőzés a pletykák özönében, a fel-fellobbanó féltékenység végül is megíratta vele azt a bizonyos üzenetet, amely Petőfi egyik legszebb szerelmes versének záró soraira válaszként érkezett a költőhöz:
"Hogy ha már nem szeretsz, / Az isten áldjon meg / De ha még szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg!" Az üzenet mindössze két szóból állt: "1000-szer Júlia".
Petőfi megkérte Prielle Kornélia színésznő kezét, ám házassági kérelmüket elutasították
A feleségek felesége
Nincs az a rafinált nő, aki ügyesebben húzta volna vissza Erdődre a Prielle Kornélia iránti szerelmi lázából lassan már kigyógyuló férfit, mint ez a tapasztalatlan, csupán a kor romantikus regényein nevelkedő, fiatal lány.
Júlia szerette a költőt.
A költőt-e vagy az embert? - kérdezi a Petőfi-életrajzot író Illyés Gyula. De rögtön válaszol is rá: Júlia alighanem mindenestül szerethette azt a rajongó, szertelen, huszonhárom éves fiút, aki annyira beleillett az ő fiatal fejének képzeletvilágába.
Mert azt se felejtsük el: Júlia tizenhét éves, amikor a költőt megismeri, tizennyolc évesen feleség, tizenkilenc évesen anya és húszévesen már özvegy.
Az volt benne talán a legkevesebb, amivel annyit kísérletezett: önállóság. Sokáig ugyan a közvélemény szemében
ő volt a merész, szabados, férfiruhát viselő, szivarozó, a férfiakkal együtt poharazó "végzet asszonya" - a bélyeget maga Ady Endre sütötte rá, amikor "erdődi George Sand"-nak nevezte Júliát. De ha a feleségek felesége "excentrikus hajlamú" volt is, vajon nem Pefőfi hatása tette igazán azzá?
Szendrey Júlia és Petőfi Sándor házasságkötési anyakönyve
Hiszen a házassággal az ország első költőjének felesége lett, és maga is önálló alkotó. A koltói mézeshetekről szóló, akkoriban igencsak merésznek ítélt naplóját, amelyben meglepő nyíltsággal szólt "az élet legédesebb örömeiről", maga a boldog férj javítgatta, mielőtt azok 1847 őszén megjelentek volna az Életképek című lapban, Jókai Mór lelkes ajánlásával.
Igaz, 1848 tavaszának lázas napjairól nincsenek naplóbejegyzések, de Petőfitől tudjuk, hogy Júlia tűzte az első kokárdát a költő mellére, és magának is nemzetiszínű főkötőt varrt.
A legendásított számolgatások meg egyenesen úgy tartják, hogy pontosan március 15-én foganhatott meg Petőfi Zoltánka, aki 1848. december 15-én jött a világra.
A Magyarország hölgyeihez szóló felhívás már 1849 áprilisában íródott, ebben Júlia "Petőfiné" aláírással azt kérte a hölgyektől: buzdítsák harcra férjüket, mert a haza szabadságának kivívása után még a szerelem is "gyönyörteljesebb" lehet.
A haza szabadságának kivívása után még a szerelem is "gyönyörteljesebb" lehet
Gyalázatos nő?
Alighanem igazuk van azoknak akik - furcsa paradoxonként - a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét okolják Júlia tragikus sorsáért.
"Az eldobott özvegyi fátyolt" nagyon hosszú ideig nem bocsátotta meg neki a közvélemény, különösen úgy, hogy még a kötelező gyászév leteltéből is hiányzott tíz nap, amikor Petőfiné Szendrey Júlia férjének hivatalos halottá nyilvánítása után kezét nyújtotta Horvát Árpád egyetemi tanárnak.
A botrány szinte azonnal kitört.
A felháborodást csak fokozta Gyulai Pál, a későbbi nagyhatalmú kritikus, aki nyilvánvalóan szerelmes volt az asszonyba, és először kiáltott ördögöt a házasság hírére.
"Gyalázatos nő!" - bélyegezte meg Júliát. Az ismerősök sokáig annyira haragudtak, hogy elfordították fejüket, ha az utcán találkoztak a Horvát házaspárral.
A Hölgyfutár, majd a Pesti Napló is maró gúnnyal számolt be a "szép özvegy" lépéséről. A hír eljutott a Szalontán remetéskedő Arany Jánoshoz, aki megírta A honvéd özvegyét, egy olyan, költeménybe foglalt vádiratot, amelyet a költő fia, Arany László is csak apja halála után mert kiadni, akkor, amikor Júlia már régen nem élt.
Boldog idők emléke - Petőfi és Júliájának hitvesi ágya a koltói Teleki-kastélyban, Romániában
A pletykák később is csak duzzadtak. Régi "barátok" meséltek Júlia kicsapongó életéről, felszínességéről, arról, hogy a költőhöz csak hírneve miatt ment hozzá.
És megszületett a legaljasabb vád is: nevezetesen az, hogy Júlia túl szívélyesen érintkezett Haynauval és Liechenstein Ferenc gróffal. Ez utóbbihoz az özvegy útlevélkérelmével fordult - amikor Törökországba akart utazni Bem tábornok után, annak reményében, hogy ott megtalálja szeretett férjét - és Liechenstein gróf állítólag "ajánlatot" tett neki - e történetnek szavahihető kutatások szerint nincs alapja.
Megrázóak Júliának ebből az időből származó naplóbejegyzései: szinte sokkos állapotban van a fiatal özvegy, nyomasztó álmok és gondolatok között telnek a napjai, csupa bizonytalanság, magányosság, vergődés, kilátástalanság az élete; már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Még csak huszonegy éves, és úgy érezhette, senki sincs a világon, aki segíthetne rajta.
Hagyján a gyászévből hiányzó, végzetes tíz nap, a nemzet azt sem bocsátotta meg neki, amire a költő oktatta: a társadalmi formák megvetését.
"Szerelem kell nekem, máskép nem élhetek!"
A boldogtalan asszony
Újabb érdekes ellentmondás Júlia életében: második, boldogtalan házasságában lett igazi író, költő, műfordító, bár a korabeli társadalom alig fogadta le a szebbik nem művészi próbálkozásait Gyulai Pál - megint csak ő! - egyenesen kijelentette: a nőknek nem szabadna a fakanalat írótollra cserélni. Véleményéhez Arany János is csatlakozott.
Pedig 1857-ben Júlia verse a gyermekeiről a Napkeletben feltűnően kedvező fogadtatásra talált, és 1858 elején megjelent Andersen-mesefordításai - például A rendíthetetlen ólomkatona vagy A császár új ruhája - ugyancsak elismerést arattak.
Ám házassága igen boldogtalan volt. A kapcsolatból négy gyermek született; közülük egy kislány csak néhány napig élt.
Szendrey Júlia három fiával: Petőfi Zoltánnal és a Horvát Árpáddal kötött házasságából született Attilával és Árpáddal
A naplóbejegyzéseiből kiderül: anyjuk már csak gyermekeit tartotta egyedüli vigaszának, férjétől egyre jobban eltávoldott. Amikor Júliát orvosa - súlyos betegsége miatt - eltiltotta férjétől, az így reagált minderre: "az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni".
A méhrákban szenvedő nő egy akkoriban merésznek, szabályos skandallumnak számító lépésre szánta el magát: tizenhét év után elköltözött közös otthonukből egy kis lakásba, ahol csak a gyerekei, a matuzsálem korú Szendrey Ignác és orvosa látogatta.
És még valaki. Egy Tóth József nevű fiatalember: ő lesz Júlia utolsó titkára, barátja, ápolója, bizalmasa, neki diktálja férjéhez és apjához írt, utolsó levelét is.
Ezekből derült ki, miért is szakított Horváttal: "egy kéjenc állatra találtam" - írta édesapjának. Leveleiben nyíltan ír a szexualitásról, kiderül belőlük, ők ketten mennyire különböző módon viszonyultak a testiséghez. Júlia sérelmezte, hogy Horvátnak volt egy pornográf albuma, amelyet együtt akart nézegetni a feleségével, ő ettől viszont undorodott. Levelében megemlíti, hogy a férfi nemcsak többször megcsalta, hanem fizikailag is bántalmazta, és a szexuális perverzióit is rajta, illetve vele akarta kiélni, amit Júlia kerek perec visszautasított.
Horvát Árpádnak szóló levelében pedig főként férje durva bánásmódját és brutális követeléseit emlegeti, kiemelve, hogy számos kulcskérdésben teljesen eltérő nézetet vallottak.
Naplójából kiderül az is: református hitre azért akart áttérni, hogy feleségül mehessen Tóth Józsefhez, ahhoz az emberhez, aki "kínos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással (...) ápolt és viselte gondomat (…) és csak azt óhajtja, hogy életét az életemhez köthesse".
A tíz évvel fiatalabb Tóth József tanító, a későbbi tankerületi felügyelő - akire Júlia munkái egyedüli kiadási jogát ruházta - haláláig őrizte a titkot, mert úgy gondolta, hogy a sok mindenre választ adó, és a Petőfi hűtlenségéről, valamint Horvát perverzióiról is szóló dokumentumok jobb, ha rejtve maradnak a nyilvánosság előtt. Végül az ő egyik leszármazottjától jutottak el a naplók és a többi kézirat a Nemzeti Múzeumba.
Júlia csupán harminckilen éves volt, amikor 1868-ban meghalt. Temetését az édesapja intézte, a sírkövére ezt vésték: "Petőfi Sándorné Szendrey Júlia, élt 39 évet."
