Túlélte a második világháborút és '56-ot, '57-ben felújították, majd 7 év múlva metróépítés ürügyén mégis likvidálták. Az okot azóta is sokan vitatják, és sokféleképpen magyarázzák: vajon miért és miért éppen akkor kellett lebontani az egykori Nemzeti Színház épületét? Az első megrázó robbantás március 15-én történt a Blaha Lujza téren, mely 1908 és 1964 között otthont adott a nemzet színházának, ahol legendás elődadások során színészóriások álltak a színpadon. A szemtanúk szerint az épület többlépcsős felrobbantása drámai, színpadra illő merénylet volt: kegyetlen és megbocsáthatatlan.
A Nemzeti anno: így nézett ki a Népszínház utca és a Rákóczi út találkozása 1883-ban, ahol a később nemzetivé átnevezett Népszínház szinte új épülete állt (Fotó: Klösz György)
"Nehéz idő sújt, itt engedni kell…"
Ezek a mondatok hangzottak el utoljára a Nemzeti Színház színpadáról a Lear királyban, 1964. június 28-án este. Gelley Kornélnak kellett elmondania őket. Kollégái valószínűleg mind ott álltak már a tapsra és a legvégső búcsúra várva.
Színészóriások búcsúztak: Básti Lajos, Sinkovits Imre, Kálmán György, Kállai Ferenc, Törőcsik Mari, Berek Kati, Máthé Erzsi.
Bizonyosan ott voltak a társulatból mások is, odahajthatta őket a fájdalom és a kétségbeesés. Az az utolsó taps majd húsz percig zúgott. Hangosan és tüntetően. A Nemzeti lebontása akkorra már eldöntött tény volt, ráadásul
"pártunk és kormányunk" kiadta az ukázt a tévének, rádiónak és minden újságnak: nem gyászolni. Nem írni, minél kevesebb hírt adni.
A zöld nadrágos lovag előadása 1942-ben a Nemzetiben, középen piros nadrágban Uray Tivadar (Fotó: id. Konok Tamás)
Kétszer bontották le
A Nemzeti Színház mindig több mint színház. Hiszen elődeink évszázadokon át egyszerre küzdöttek területért, megmaradásért, függetlenségért, szabadságért és a magyar nyelvért. Széchenyi István már az Akadémia alapításakor szorgalmazta a nemzet színházának ügyét:
1832-ben A magyar játékszínrül című röpiratában indítványozta "egy pompázatos épület felépítését a Lánchíd közelében, a pesti Duna-parton, amely méltó helyet adhatna a magyar színjátszásnak".
Ehhez képest az első legendás Nemzeti az Astoriánál állt, 1835-ben azon a Grassalkivich Antaltól kapott saroktelken kezdték építeni, ahol most irodaház magasodik, és ahol a hatos megáll. Az intézmény
Budapest első, és az ország negyedik magyar nyelvű színháza volt, első igazgatója Bajza József lett.
A Nemzeti társulatában a kezdetektől a kor legnagyobb magyar színészei szerepeltek; olyan legendák léptek a színpadra, mint Laborfalvi Róza, Lendvay Márton, Fedák Sári, Újházi Ede, Ódry Árpád, Blaha Lujza, Csortos Gyula, Bajor Gizi és Somlay Artúr.
Az első Nemzeti Astoriánál lévő épületét hetvenegy év működés után, 1908 nyarán tűz- és életveszélyesnek nyilvánították, majd bezárták, 1913-ban pedig lebontották
Döbbenetes és szívszorító végigolvasni a színháztörténeti anyagokat, amelyekből kiderül, hogy 1908 nyarán ezt az előbb említett Nemzetit is le kellett bontani, hogy attól is sírva, zokogva búcsúztak a színészek.
Csak akkor Jászai Mari, Ódry Árpád, Pethes Sándor, Újházi Ede, Márkus Emília simogatta sírva az öltözője ajtaját, szorongatta a függöny bársonyát. Velük zokogott és háborgott a közönség. Még valami: akkor is azt ígérték, hogy hamarosan felépül a nemzet új színháza, a költözés csak ideiglenes lesz. 1912-re el is készültek a tervek, méghozzá a régi, a Grassalkovich féle telekre, de kitört a háború, így az erről szóló törvényjavaslatot már nem lehetett törvénybe iktatni.
Visszatérve 1908-ra, nem volt mit tenni: a színészóriásokból álló társulat birtokba vette az akkori Népszínház hatalmas, patkó alakú épületét a Rákóczi út és a körút sarkán, amelyből ekkor lett Nemzeti Színház. A teret még nem nevezték el, egyszerűen a Népszínház utca folytatásának számított.
Csak 1920-ban hagyta jóvá a fővárosi közgyűlés a névadást, és született meg "a Blaha".
A Nemzeti Színház épülete a Blaha Luja téren, a Népszínház utca és a Rákóczi út találkozásánál
Az épület másik, Corvin áruház felőli oldala
A neoreneszánsz, háromemeletes színházat Ferdinand Fellner és Hermann Helmer tervei alapján 1872-75 között építették. Főhomlokzata nem a nagykörút, hanem a város felé fordult, a térre néző timpanonban domborművek, az első emeleti ablakok felett pedig Kisfaludy Károly, Egressy Béni és Gaal József szobra állt.
A főbejárat mögötti előcsarnok két oldaláról indultak a főlépcsők felfelé. Díszes volt a foyer, benne büfével, cukrászdával, volt fogadóterem, balett- és festőterem, sok kiszolgáló helyiség. Külön páholy az ország és a város előkelőségeinek, sőt a harmadik emeleten a színészeknek is.
A nézőtér patkó alakú volt, a színek közül a fehér, a drapp és az arany dominált. Freskók, díszítettség, mívesség mindenütt.
Így nézett ki a nézőtér 1964-ben, vagyis a bontás előtt egy évvel
Szintenként külön ruhatár állt a nézők rendelkezésére, de kellett is, hiszen az
1407 ülőhely mellett volt még 50 páholy és 475 állóhely.
És így nézett ki a ruhatár a lebontást megelőző évben
Régi képeslapokon látni, hogy az épület előtt, a téren Tinódi Lantos Sebestyén szobra magasodott, a szobor körül a harmincas-negyvenes években
népművészeti kirakodóvásárokat tartottak.
1935-ben matyó kézimunkaárusok tartottak kirakodóvásárt a színház épülete előtti téren, a Blahán (Fotó: Ted Grauthoff)
Randevúk helyszíne
Múltak az évek, a társulat otthonra lelt az épületben. A színészek szívesen ücsörögtek a művészbejáró melletti kis padon, sok-sok fénykép tanúskodik erről a Színházi élet című lapban. És ott volt az a bizonyos legendás óra a színház mögött, egy hirdetőoszlop tetején. Sok-sok randevúnak szolgált kézenfekvő színhelyéül, ezt örökíti meg a
"Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll" refrénű sláger is.
A Nemzetinél lévő híres "randevúóra" akkoriban ugyanazt a szerepet töltötte be, mint most a Nyugatinál található óra:
“Hosszú nemzedékek óta hagyományos találkozóhelye a pesti szerelmeseknek. A forgalmas útvonalak kereszteződésében álló randevúórát versek, dalok, rajzok és tréfák tették halhatatlanná” - írta róla egy útikönyv.
A híres óra a József körút és Rákóczi út sarkán 1935-ben (Fotó: Jurányi Attila)
A Nemzeti épülete alaposan megrongálódott a második világháborúban, az ötvenhatos forradalom alatt is megsérült több helyen. A nézők nem látták, de a műszakiak sokat küzdöttek az állapotával. A háborúban fontos dokumentációk vesztek oda, ez megnehezítette a karbantartást. Kóborárammal, a homlokzati elemek hullásával és a patkányokkal is harcban álltak a dolgozók.
A korszerű színpadtechnika is hiányzott, és a hatvanas években született műszaki leírások amellett foglaltak állást, hogy a felújítás igen költséges lenne.
Közben elkezdődött a kettes metró építése, ennek a Blaha Lujza téren is lett megállója.
Az 56-os forradalom a Nemzeti Színázat sem kímélte (Fotó: Nagy József)
A politika színfalai mögött elkezdődött a tárgyalás, ezeket többen próbálták később összerendezni, de szinte lehetetlen nyomon követni a szándékokat.
Ma úgy tűnik, ha akarták, igenis megmenthették volna az épületet. De nem akarták.
Nem biztos, hogy a nemzeti eszme állt a célkeresztben, egyszerűen csak nemtörődömségből? Nem akartak sokat rákölteni, nem kötődtek sem a múltjához, sem látható és láthatatlan értékeihez.
A forradalom után, '57-ben szépen felújították az épületet, és miközben még sok minden nem működött a városban, az újság külön hírben számolt be arról, hogy újra működik a téren a szerelmesek órája
A metróépítés Blaha Lujza teret érintő megoldásaira tizenhat műszaki változatot dolgoztak ki, ezek között
voltak olyanok, amelyek nem számoltak az épület megsemmisítésével.
Varga Mátyás díszlettervező mesélte később, hogy beszélt egy mérnökkel, aki elmondta neki: négy toronyból állandóan műszerrel figyelték a metró építkezésének hatását, és állította: 'úgy megyünk el az épület alatt, hogy a színház meg se fog mozdulni'. “A párizsi opera alatt is hatalmas metróállomás épült, s több mint száz esztendeje zavartalanul áll az épület” - mondta.
Az 57-es felújítás során parkolót is kapott a Nemzeti (Fotó: Ofner Károly, 1962)
Ugyanakkor néhány úgy foglalt állást, hogy a mozgólépcső szempontjából az a legjobb, ha az épület eltűnik. A közvélemény, sőt a színháziak is csak pletykákból tudtak egyet-mást. Aztán 1964 februárjában Szepesi György interjújában Sarlós István a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke bejelentette:
a Nemzetit lebontják, az új színház felépültéig a társulat ideiglenesen máshová települ át.
Áradtak a tiltakozó levelek az újsághoz, a tévéhez, magához Kádár Jánoshoz is. Mintha kútba dobták volna őket. Nemhogy eredményük nem volt, nyilvánosságra sem lehetett hozni őket. Ír(at)tak helyette támogató cikkeket, hogy bizony, milyen szép is a fejlődés.
A színháziak közül egyedül Major Tamás lelkesedett, de az ő történelmi szerepvállalása ma sem képezi elismerés tárgyát.
Így festett Nemzeti belülről a bontás előtt egy évvel
Elkezdődött a fájdalmas készülődés, majd a költözés. Az épületről makett készült, több tárgy került a Kiscelli Múzeumba, a földszinti zsöllye a szegedi színházba, a páholyok a filmgyárba. Csillárokat kapott a nagykőrösi művelődési ház, aranyozott keretű tükröt a ráckevei kastély.
Díszeket, ajtókat, székeket Gobbi Hilda mentett ki a Bajor Gizi Színészmúzeum számára, illetve sok tárgyat helyezett el a saját, Visegrád-szentgyörgypusztai házában.
A legenda szerint olyan mérges volt a bontás mellett kardoskodó Major Tamásra, hogy azt mondta neki: "A te ajtódból vécéajtót csinálok!" (Ha igaz, meg is tette.)
Riportműsor 1984-ben a tervezett új Nemzeti Színházról. A képen Gobbi Hilda színművésznő, Wiesinger István riporter és dr. Drecin józsef művelődésügyi államtitkár
A társulat ősszel már a Thália Színházban lépett fel, onnan kerültek újabb ideiglenes állomáshelyükre, a Hevesi Sándor térre. Az akkori előterjesztés szerint a Nemzeti Színház új épületének a Dózsa György úton, az 1965 és 1970 közötti időszakban kellett volna elkészülnie. Bár törvény mondta ki, hogy „fel kell építeni az új Nemzeti Színházat, a magyar színjátszás és egyben a magyar kultúra egyik legfontosabb központját", mondani sem kell, hisz mindenki tudja:
az akkor ígért új Nemzeti Színház nem épült fel sem a Dózsa György úton, sem másutt. 2002-ig kellett várni annak, aki újra az igazi Nemzeti Színházba akart belépni.
1983-ban Gobbi Hilda a hetvenedik születésnapjára kapott takarékbetétkönyvet az új Nemzeti Színház alapkövére ajánlotta fel, és országos közadakozást kezdeményezett, melynek során 3,3 milliárd forint gyűlt össze. 1985-ben kiadták ugyan az építési engedélyt, de néhány fa kivágásán kívül nem történt semmi. Az új Nemezeti Színház végül 2002-ben nyitotta meg kapuit
A múlt árnyéka
A bontás 1965 januárjában kezdődött, az első robbantásra éppen március 15-én került sor.
“Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam - emlékezett vissza Őze Lajos '65 március 15-re. - Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam. 'Megátkoz titeket az én székely Istenem' - mondta, s rettentő fájdalommal megindult lefelé a Duna irányába."
A "múltat végképp el kell törölni", ennek része volt a színház felrobbantása. 1965-ben az első robbantás éppen március 15-én történt. A bontásról nem ír(hatot)t a sajtó, nem ad(hat)ott hírt a a tévé, a rádió
A robbantások között tilos volt a területre lépni, de éjjel a Corvin áruház felőli oldalon komoly üzletelés folyt az emléktárgyakkal a színészek, színházszeretők és az őrizetre kirendelt kiskatonák között.
Szoborcsonkok, páholydarabok, korlátrészek kerültek vitrinbe, polcokra, hogy emlékeztessék megmentőiket a magyar színháztörténet egy szépséges fejezetére.
"Gobbi (Hilda) adott pénzt a katonáknak, akik már elkezdték az aláaknázni az épületet, kérte őket, hogy mentsenek ki néhány dolgot. Major Tamás igazgatói irodájának az ajtaját, a művészbejáró ajtaját, meg ezt-azt. (...) Gobbi még a robbantás után is ott bóklászott, és gyűjtött, amit tudott. A robbantásnál mindenki zokogott. Mégiscsak az életének egy részét vették el tőle. Tőlem is. Az öltözőt, ahová először beléptem, a Herti büfét, ahol az egész társulat otthon volt, a színpadot, a páholyokat, mindent" - emlékezett vissza Törőcsik Mari Bérczes László beszélgetőkönyvében a Nemzeti Színház épületének lerombolására.
1965. április 23-án ért véget a Nemzeti Színház többlépcsős felrobbantása. A szemtanúk beszámolója szerint színpadra illő, drámai merénylet volt: kegyetlen és megbocsáthatatlan (Fotó: Pálinkás Zsolt)
Ez az ereklyegyűjtés is azt bizonyítja, hogy egy színház soha nem csak ház. A pillanat művészete ugyan, de örök nyomot hagy a lelkekben. A csoda darabjait széthordjuk egy-egy előadás után, valami mégis ott marad a falak közt. Nagy előadások és nagy művészek jelenlétét érzi, aki belép. Amikor a robbanásokkal megsemmisült a színház, kicsit megsemmisült vele
Jászai Mari ötvenéves jubileumi előadása, Blaha Lujza és Márkus Emília ravatala, Rózsahegyi Kálmán, Szörényi Éva, Somlay Artúr hangja, Tímár József, Makláry Zoltán, Bajor Gizi színpadi jelenléte, de még Fedák Sárié is, aki a Nemzeti előtt lépett fel ezeken a deszkákon.
Akik pedig folytatták a pályájukat - Törőcsik Mari, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Lukács Margit - úgy érezték, még életükben megöltek belőlük egy részt.
A mai Blaha Lujza tér azóta is a város egyik leglehangolóbb pontja. A színházra emlékeztető emékoszlopot alig venni észre. Kosz, rendezetlenség, a sivárság káosza. Akár egy bűntett helyszíne.
