Volt egyszer egy ország, mely valaha a szovjet blokk egyik legkeményebb diktatúrájának számító terület volt. Az egykori Nyugat-Németországban nem szívesen ejtették ki az NDK, vagyis német rövidítéssel a DDR nevet, helyette azt mondták róla: az a bizonyos, "sogenannte", vagyis az "úgynevezett" ország. Ma, a német újraegyesítés után huszonkilenc évvel a bestsellerlistákat mégis - vagy éppen ezért? - az egykori NDK-ról és a benne élők sokkoló sorsáról szóló könyvek vezetik. Volt egyszer egy ország. Élt 41 évet.
Új szó is született a jelenségre: nosztalgia helyett sokszor oszalgiának hívják, ahogy a keletnémeteket is a hétköznapi életben gyakran Ossinak, bár ennek nem minden volt NDK-s örül. A híres Alexanderplatzon, ahol valamikor a keleti országrész szíve vert,
mind a mai napig található egy kis bolt, amelyen Keleti termékek felirat díszeleg.
Minden megvásárolható itt, amit valamikor az NDK polgárai félretoltak, hogy helyettük nyugati árucikkeket vegyenek. Noszalgia-nejlonzacskók a lipcsei vásárból az NDK emblémájával, Dederon kombinék, lábfürdősó "Enyhülj, fájdalom!" felirattal, Blitz Metal márkájú autóápolók a műanyag Trabant karosszériáihoz és viaszosvászon abroszok a panelházak konyháiba. Csupa olyan termék, amit az egykori NDK-ban állítottak elő, és ma sokan úgy keresik, mintha azok az elveszett paradicsomot szimbolizálnák.
A híres Alexanderplatz 1974-ben
Ezt sugallja A Napsugár fasor innenső vége című regény is, Thomas Brussig műve, aki Micha Kuppisch, a kelet-berlini kamaszfiú figurájában talán egykori önmagát mintázta meg. A tinédzsert, aki azon töri a fejét, hogyan hódítson meg egy lányt, aki csak nyugati srácokkal akar csókolózni. Akinek minden vágya egy márkás farmer, aki imádja az igazi rockzenét, és aki később azt mondja a régi életéről:
"Mindenestül hányni kell tőle, de közben prímán szórakoztunk. A jövőbe viharzottunk, de mégiscsak tegnapról maradtunk itt. Istenem, milyen nevetségesek voltunk, és még csak észre sem vettük."
A könyvből készült játékfilm 1999. október 7-én, az NDK alapításának ötvenedik évfordulóján került a mozikba, és közönségsiker lett, legalábbis keleten. Minden úgy volt benne, mint valamikor a
valóságban: a rendőrök, a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat, az őrtorony a határkerítésnél, és persze a fal - szerencsére mindez mégis csak díszletként.
Az életével játszott, aki megpróbált átjutni a falon
Az idő, mondogatták az elégedett nézők, lám, minden sebet begyógyít! A humor is sokat segíthet ebben, és persze annak belátása, hogy az emberek - bármilyen rendszerben éljenek is -, sokszor szebb színben látják az ifjúságukat, mint amilyen az a valóságban volt. Ezért mondhatja Michael a film végén:
"Volt egyszer egy ország. Engem kérdeznek, milyen volt? Életem legszebb időszaka. Fiatal voltam, és szerelmes."
"Életem legszebb időszaka. Fiatal voltam, és szerelmes."
Az édes bor keserű íze
De vajon valóban ilyen egyszerű minden? Egy kis "osztalgia", és máris megszépül a múlt? A nyomasztó traumák feldolgozásában oly edzett németek 1990 után egyre gyakrabban ébredtek rá:
hosszú út áll előttük, míg a két országrész lélekben is újra egyesülni tud.
Legalábbis erről tudósítanak azok a művek, amelyek élesen kritizálják az "osztalgiát" - ezt szerintük ugyanis a volt nyugatnémetek azért hagyják meg keletei testvéreiknek, mert ezzel akarják jutalmazni őket a drasztikus változásokért, amiken keresztülmentek.
Mégis, sok nyugatnémet csodálkozva konstatálja, hogy a belepumpált hatalmas összegek dacára az ország keleti részében az első lelkes, 90-es évek után nemcsak a csalódottság vált általánossá, hanem még az NDK-hoz, annak termékeihez és jelképeihez való szentimentális visszafordulás is.
Fürdőszoba az NDK-ban
A német szomszédok megismerték egymást, és ezzel csak nőtt közöttük az idegenség - állítják a pesszimisták. A legérdekesebb történet Gabriele Mendlingé, aki elkísérte orvos férjét a Rajna partjáról az Odera partjára, Frankfurtba.
Naplót kezdett írni, többek között a szomszédjairól, ezekről a különös keletiekről, akik jobban szeretik az édes bolgár bort a száraz bordeaux-inál, és akik
ócska tréningruhában kertészkednek, nem pedig csinos Nike-szerelésben.
Keletnémet életkép a '80-as évek elejéről
Luise Endlich álnéven közreadta tapasztalatait, a kötet Neuland (Újföld) címmel jelent meg, és kitört a botrány. Hiába hivatkozott a szerző arra, hogy
nem akarta megbántani a keletiek önérzetét, csupán a mindennapi érintkezés nehézségeit kívánta felvázolni, magasra csaptak az indulatok az Odera menti határvárosban.
Névtelen, fenyegető telefonok érkeztek, a család autóit összekaristolták, a boltokban a könyv bojjkottjára szólították fel a vevőket és gyalázkodó röplapok keringtek a férj klinikáján.
"Nem ígéri senki, jobb élet vár rád"
Pedig az Újföldet távolról sem az írónő érzéketlensége ihlette. A kutatók szerint 1990-ben öt fontos egyenlőtlenség mutatkozott a két ország között: az NSZK nemcsak területének nagyságában, lakóinak számában és gazdasági erejében volt jóval jelentősebb, de 1945 után a kelet-nyugati irányú elvándorlás is érthetően sokkal nagyobb arányú volt, mint a nyugatkeleti.
1961-ig, a berlini fal felépítéséig megközelítően hárommillióan hagyták el a keleti országrészt, és utána is több mint négyszázezerre teszik azok számát, akik még a fal dacára is átjutottak a nyugati oldalra: legtöbbjük jól képzett, diplomás állampolgár.
Ám a legnagyobb gondot talán az okozta, hogy míg a keletiek jóval nagyobb érdeklődést mutattak a nyugati szomszédjaik iránt, addig a nyugatnémetek meglepően keveset tudtak a keletiek életéről. Csupán egyetlen tény: míg a nyugatnémetek szinte sohasem nézték-hallgatták az NDK televízióját és rádióját, addig a nyugatnémet televízióadások,
hiába igyekeztek zavarni őket, és hiába járt büntetés érte, a hetvenes évektől kezdve a keleti állampolgárok életének meghatározó részévé váltak.
A két Berlin és a két világ határa: a Brandenburgi kapu Kelet-Berlin felől 1968-ban
Egy ágyban az NDK-val
Aligha véletlen hát, hogy néhány évnyi hallgatás után sorozatban jelentek meg azok a könyvek, amelyekben már kevesebb volt az "osztalgia", és több a sokkoló valóság. Közülük is a legnagyobb sikert egy családregény aratta: Maxim Leo Volt egyszer egy NDK című kötetében saját felmenőinek sorsán keresztül mutatott be
egy végletesen megosztott országot,
ahol az anya hitét a kommunizmusban sokáig semmi sem rendítette meg, hiszen magas rangú szülei minden tettüket - úgymond - az ország érdekével magyarázták. Ahol a művész apa viszont már tizenévesen zöldre festett hajjal mászkált, és ahol tehette, bűnbandának titulálta az ország vezetőit. Az anya úgy próbálta szeretni őt, hogy ne kelljen elárulnia sztálinista apját se: az író pontosan tudja, hogy
"szülei között az ágyban mindig ott volt az NDK".
Wartburg, Trabant, NDK - Königstein, 1977
A könyvben sorjáznak Leo gyerekkori élményei:
hatévesen került először kapcsolatba a Stasival, amikor elütötte egy autó. Az ütközéstől leesett a kocsi rendszámtáblája, és alóla egy másik bukkant elő: az író akkor még nem tudta, hogy a félelmetes titkosszolgálattal ütközött, bár szülei figyelmeztették, hogy soha senkinek se beszéljen erről a különös balesetről.
Ír arról, hogyan kergették el arról a félszigetről, ahol állítólag a pártvezér Honecker fürdött, és ahol gépfegyveres őrök vigyáztak a "zárt területre". Hogy kedvenc foglalatossága az izgalmas "Átszökni nyugatra!" nevű játék volt, amelyben három barátja felsorakozott a mászóka előtt - ők voltak a határőrök -, a negyedik pedig megpróbált átjutni a túloldalra, és ha sikerült, akkor azt kiabálta:
"Nyugat!" és azt, hogy "Győztünk!"
A 156 kilométeres fal egész Európát kettévágta
Tinédzserként - ellentétben Thomas Brussig fiatal hősével - már felnőttesebb játékot játszik: nyugati srácnak adja ki magát, aki csak kirándul Kelet-Berlinben, és a nyugati világ leírásával csábítja a lányokat:
"valószínűleg csak egy álnyugati áradozhatott így egy keletinek a Nyugatról" - írja, hozzátéve: "nagyon jól ismertük a keletiek vágyait, hiszen azok a sajátjaink voltak".
És mégis: a fal leomlásának eksztatikus pillanatai után - bár egész életében erről álmodozott - furcsa lelkiállapotba került. Kezdtek az idegeire menni a nyugatiak, akik úgy beszéltek az NDK-ról, mint egy kolera sújtotta övezetről. Az író, aki sohasem akarta, hogy köze legyen az országához, hirtelen átéli a "mi vagyunk" érzését.
"Azt hiszem, sosem éreztem magam olyan közel az NDK-hoz, mint a bukása után."
A berlini fal 1989-es lebontásával Európa megosztottságának és elnyomásának szimbóluma omlott le
Wartburggal a Balatonhoz
A legtöbb újdonsággal azonban Lutz Seiler Krúzó című könyve szolgált, amely a reveláció erejével hatott 2014-ben, és el is nyerte abban az évben a Német Könyvdíjat. A nyolcvanas években divatos, balti-tengeri, igen népszerű üdülőhelyen, Hiddensee szigetén játszódik a történet, ahol
kicsiben megjelenik az egész NDK: vannak itt határőrök, besúgók, menekülni vágyó emberek és egyszerű, mindennapi turisták.
A főhőst Robinson Crusoe nyomán Krúzónak becézik, ő a rejtélyes életű "király", aki mindent megtesz, hogy egy új és szabadabb világot építsen fel a Remete nevű üdülőben. Mellé szegődik Péntek, azaz Ed, egy kiábrándult diák, aki egész addigi életét hátrahagyva kerül ide. Az 1989 nyarán játszódó történet az NDK összeomlásáig vezeti az olvasót, amikor is a Remete szálló lakói ész nélkül menekülnek át Nyugatra.
"A nagyobb rosszból a kisebb rosszba, hiszen ott talán nehezebb észrevenni a boldogtalanságot" - magyarázza az író.
Menekültek "a nagyobb rosszból a kisebb rosszba"
A könyv leginkább azzal sokkolta olvasóit, hogy bemutatta: micsoda tragédiák játszódtak le az NDK-ban még a nyolcvanas évek végén is, és mennyi áldozatot szedett nem csupán a berlini fal, de a szintén szigorú hatérként szolgáló Balti-tenger is.
Áldozatok, akiknek sorsát sokszor még ma sem ismerjük igazán. Az író - aki maga mosogatófiúként dolgozott egykor a dán partoktól mindössze 50 km-re fekvő, ezért "az eltűnés előudvaraként" számon tarott, távoli szigeten - egy statisztikai összeállítást idéz, amely több mint 5600 disszidensről szól.
Közülük 913-nak sikerült a szökés, 4522 eset letartóztatással végződött, és 1961 óta minimum 174 halálos áldozatot sodortak partra a hullámok a szemközti Dániában.
Helyi művészek dokumentumfilmeket is forgattak extrém esetekről: szörfösökről, akik saját készítésű deszkáikon menekültek, úszókról, akik napokat töltöttek vízben táplálékként néhány tábla csokoládéval; de meséltek halászok a vontatóhálókba akadt holttestekről is, akiket a koppenhágai Törvényszéki Orvostani Intézetnek kellett átadniuk.
A névtelen áldozatokról pedig még ma sem tudnak mindent, mert az, aki szökésre készült, minden nyomot igyekezett eltüntetni. Hiszen ha a keletnémet hatóság rájött, ki volt a menekült,
a családján állt bosszút, a gyerekeket például azonnal állami nevelőintézetbe vitték. Az író szerint rengeteg áldozat névtelen sírokban nyugszik ma is.
Berlin anno és ma
És szinte nincs NDK-ról szóló könyv, ahol ne esne szó rólunk, magyarokról is. Krúzó szigetén a rádióból hallanak a lakók a Sopron melletti páneurópai piknikről; Maxim Leo komolyan fontolgatja, hogy hazánkból lép majd le, hiszen tudja, hogy 1989 őszén már minden NDK-állampolgár, aki eljutott Magyarországra, gond nélkül át tud sétálni a határon. Ingo Schulze Adam és Evelyn című regényében a főszereplők 1989 forró augusztusában Wartburggal indulnak a Balatonhoz, majd később végigjárják a keletnémet emigránsok útját a zugligeti sátorozástól Kozma atya templomán át a soproni átkelőhelyig,
ahol még egy fecni papírt sem kérnek tőlük.
Hogy aztán - Maxim Leo keserédes szavait idézve - később hébe-hóba meséljenek majd a gyerekeiknek világrengető kalandjaikról, arról, hogy milyen is volt régen, a srácok pedig felsóhajtanak, hogy papa, mama, ezt már annyiszor hallottuk!
