Abban az időben, mikor hármat foghattunk: a Kossuthot, a Szabad Európát meg a pofánkat, a Nagy Testvér figyelmét semmi sem kerülte el. Az ellenőrzött érában az állambiztonság emberei mindenütt szaglásztak a megbízhatatlanok után; a belvárosi presszókban békésen iszogató öregurakra is titkosrendőrök vadásztak. Akkoriban senki nem az volt, aminek látszott. Sem a főpincér, sem az utcaseprő, de még a hirdetőoszlop sem. Ahogy a prostik sem ártatlan kurtizánok voltak, köztük Rákosi unokahúga, aki a Royal Szálló "Mata Harijaként" híresült el.
A párthű kurtizánok kiemelt munkahelye a Royal Szálló volt
Gondolatban foglaljunk helyet a Royal Szálló egykori - őseredeti - foteljében, képzeljük magunkat az ötvenes-hatvanas évek éjszakai életébe Budapesten, és ismerkedjünk meg a titkos politikai megfigyelés pikáns történeteivel!
James Bond még ki sem lett találva, amikor nálunk már kiépült a dupla-nullás ügynökök hálózata, kiemelt figyelmet szentelve a vendéglátóhelyeken sűrűn előforduló külföldi és hazai vendégkörnek. Jóllehet, a rezsim
hivatalosan nem nézte jó szemmel a prostitúció és a bűnözés melegágyának tartott mulatókat,
zenés presszókat, mint például a Jereván mulató - "a belváros legzüllöttebb szórakozóhelye, ahol a pesti alvilág összes szemetét meg lehet találni", jegyezték fel róla, és hasonlóan vélekedtek a Sport és a Trojka presszóról is -, mégsem záratták be egyiket sem, és nem számolták fel a prostitúciót sem. Miért?
A rendszer kétarcúságára példa, hogy a hivatalosan elítélt kurtizánok tevékenységét az állambiztonság felhasználta.
A Royal Szállóban a 337-es szobának állandó eleme volt a poloska, ami egy falon lógó réz kisplasztikában lapult meg
A vendéglátás körül dolgozó ügynökök közül többen taxisofőrök lettek vagy felszolgálók, kávéfőzők, és persze "szocialista Mata Hariként" hasznos információkkal látták el megbízóikat a vendégkörükről. Volt, aki sokra vitte ebben a minőségében:
a belügy különleges osztályán olyan jó megjelenésű, értelmes, több nyelven beszélő nők is dolgoztak - a legkiválóbbak ezredesi rangban -, akik a magas rangú külföldi államfőket, diplomatákat "szórakoztatták".
És hol lehet minden titkot kiszedni a fontos emberekből? Az ágyban.
Volt, akit zsarolással bírtak rá, hogy jelentéseket írjon, és volt, aki karrierjét látta biztosítottnak az ügynöki tevékenység által (A kép illusztráció)
Annamari, a sztár kurtizán
A művészek által látogatott Fészek Klubba bejártak az elit kurvák is, köztük az Annamari fedőnéven dolgozó luxusprosti.
"Gondolja el, abban az időben, amikor hat-nyolc évet kellett várni egy Trabantra, akkor Annamari egy piros sport Opellal járt a Balatonra is. Nagyon szép nő volt, értelmes, nem az a rossz kurva. Bejött a bárba Siófokon, egy hófehér csipkeruhában, csak egy kis bugyi volt alatta, az is csipke, teljesen átlátszó. Hát szó szerint elájult ott mindenki." (Részlet Havadi Gergő interjújából Károvits Tamással a Mindennapok Rákosi és Kádár korában című könyvből.)
Persze nem minden lány vitte ilyen sokra. Annamari nagyon értékes kapcsolatokkal rendelkezett, őt nem is vették nyilvántartásba, mint azt a prostit, akiről a Répási fedőnevű ügynök jelentett:
"Különbözik a többi sok effajta lánytól, huszonegy évesnek saccolom, nagyon csinos, az arca is szép. A többi lánnyal ellentétben tiszta, ápolt. Törzshelye a Duna Szálló bárja, de a Kedvesben és a Pilvaxban is lehet néha látni."
Míg mások hat-nyolc évet vártak egy Trabantra, addig Annamari, a leghíresebb luxusprosti sport Opellal járt
Vörös alkony, avagy partizánból kurtizán
D. Kardos Éva, Rákosi Mátyás unokahúgának története bizonyos szempontból rendhagyó, ugyanis a nyolcvanas évek elején a magány - és talán nyomasztó előélete - elől özvegyként menekült a bárok világába. Életéről mindent leírt a Vörös alkony című kötetében, így tudhatjuk, hogy "a háború alatt Ukrajnában volt partizán, férje halála után pedig az egyedüllét és a magány kilökte az utcára."
Partizánból tehát kurtizán lett, a bárok világában az egyetlen, aki nem volt "hivatásos", azzal ment el, aki felkeltette az érdeklődését, és csakis a saját kontójára dolgozott.
Első kuncsaftjától százötven márkát kapott, ami a nyolcvanas évek elején komoly summának számított. Miután az alkalmak rendszeressé váltak, gyakran ütötte fel tanyáját a Royal Hotelben, a Gellértben és az Átriumban.
A rendőrök ismerték belügyes múltját, ezért nem háborgatták. Magasabb kapcsolatokra és feladatokra gyanakodtak: úgy sejtették, Péter Gábornak, az Államvédelmi Hatóság vezetőjének egykori munkatársa biztosan nem önös érdekből vállalta ezt a rendhagyó foglalkozást. Pedig akkor már szabad volt: nem függött senkitől, maga rendelkezett az életével.
A beszervezett kéjnők és pincérek ellenőrzésük alatt tartották a frekventált helyeket, a munkáért komoly összegeket kaptak (A kép illusztráció)
Egymillió megfigyelt
Hogy mi volt a dolguk a fedőnévvel ellátott prostiknak, vendéglátós alkalmazottaknak, akik alkalmasságuktól és megbízhatóságuktól függően lettek kiválasztva ügynöknek, informátornak, rezidensnek?
A megfigyelés, dezinformációk terjesztése, bomlasztás, bizonyítékok szerzése, beszervezhető jelöltek kutatása, jellemzése, ellenséges akciók meghiúsítása. Amennyiben sikeresen teljesítettek, eljutottak az ügynöki ranglétra csúcsára, a titkos munkatárs (tmt) címig.
És hogy mire volt jó ez a nagy bizalmatlanság és felhajtás? A hidegháború fagyos lehelete belengte Európa nyugati és keleti részét is. Mindenütt nyilvántartásba vették azokat, akik átkeltek a határon. Kézenfekvőnek tűnt egy füst alatt megfigyelés alatt tartani a külföldieken kívül a hazai gyanús elemeket is:
a hothystákat, deklasszáltakat, értelmiségieket, fiatalokat.
Az üzletvezetők hivatalból jelentettek, az üzletvezető-helyettes azonban sokszor belügyes volt
Egy teljesen ártalmatlan lakos is könnyen gyanúba kereredhetett, ha naponta felkereste kedvenc presszóját, mondjuk, mert a kávéfőző hölgy csinos volt, a kávé olcsó és kiváló, és a két forintból nem kérte a visszajáró harminc fillért. Ez még ugyan nem számított főbenjáró bűnnek,
ám ha szóba elegyedett a vendégekkel, netán külföldiekkel, erről már jelenteni kellett.
Ha ezután az is kiderült, hogy Amerikában élnek rokonai, amit "elfelejtett" beírni az önéletrajzába, akkor menthetetlenül rákerült a megbízhatatlanok listájára. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az ötvenes évek elején, a beszervezett állampolgárok támogatásával egy alig hatezer fős belügyes állomány képes volt ellenőrzése alatt tartani közel tízmillió lakost, akik közül
folyamatosan megfigyeltek egymilliót.
A rendszer számára fontos volt, hogy termelődjenek ügyek, iratok, hogy saját tevékenységüket igazolják
És hogy milyennek kellett lennie a jó informátornak? Ez is kiderül a Horváth Sándor szerkesztette, Mindennapok Rákosi és Kádár korában című könyvből. A feljegyzés szerint egy Margó fedőnevű felszolgálót így minősítettek:
"Jó megjelenésű, felfogóképességű, rendszerünkhöz hű, jól konspirál. Az a típus, aki nem feltűnő viselkedéssel képes felhívni magára a férfiak figyelmét, és ennélfogva eredményes munkát képes végezni. Jelenlegi munkahelyén, a Negró eszpresszóban a vendégek zöme régi polgári személyekből tevődik össze, így lehetősége van azok esetleges ellenséges tevékenységének felderítésére. Az alábbi vonalon kívánjuk fogalkoztatni: a vendéglátóiparban meghúzódó osztályidegen, deklasszált elemek feltérképezésére és felderítésére."
A "téglák" fedőállásban figyelték a "szocialista hazára kártékony" egyéneket
A "sétáló" reklámoszlop
Belügyesekkel, megfigyelőkkel persze nem csak az elegáns szállodákban vagy a kopottabb bárokban lehetett találkozni: valaha a Margitszigeti Nagyszálló előtt állt egy közönségesnek tűnő, ám korántsem hétköznapi reklámoszlop. Ebben szobrozott egy ügynök,
innen figyelte meg egy kis lyukon keresztül a külföldi vendégeket.
Változtatni is tudták a megfigyelőállomásnak kiépített oszlop helyét: két erős belbiztonsági munkatárs oda tolta, ahová kívánták. Vajon feltűnt bárkinek is, hogy ezek a reklámoszlopok ide-oda sétálgatnak?
Margitszigeti Nagyszálló közelében állt egy kukucslyukkal felszerelt hirdetőoszlop
Luxusszállodák és valutaüzérkedés
A hatvanas évektől, miután központi kérdéssé vált az idegenforgalom, fokozatosan lanyhult az éberség: részben gazdasági okokból, részben a konszolidáció jegyében. Kifejezetten nyugati vendégeknek épültek olyan luxushotelek, mint a Budapest Szálloda és a Duna Intercontinental.
Bár ezeknek a hoteleknek a bárjait továbbra is megfigyelték, a gyanús szállóvendégek szobáit is "bepoloskázták", az állambiztonsági jelentések zöme már nem krimibe illő történet volt, hanem valutázásról, elsősorban a márka és a dollár illegális forintra váltásáról szólt, és valamennyi alkalmazott hasznot húzott belőle. Attól kezdve, hogy a vendégek keményvalutával fizettek, az üzérkedés is felütötte a fejét.
Míg a Kádár-korszak kezdetén még a politikai hangulat, az ideológiai meggyőződés volt a jelentések tárgya, addig később, a rendszer felpuhulásával a valutázás, zsebre dolgozás és hasonló vétségek szerepeltek a jelentésekben.
A Dunában uralkodó állapotról később Szigeti Péter szállodavezető nyilatkozott Havadi Gergőnek: "A mixer világosított fel. Elmondta, hogy ez meg az beépített, később azt is, hogy ő is. Másként nem lehete itt. És a Duna bármixerének lenni nagy szó volt: szerintem akkor a miniszterelnök nem kapott akkora fizetést, amennyit ő keresett. A Royal Szállóban a főpincér volt igazán a főnök, nem én. Mert ő volt a belügyi tiszt. Ez borravalós meg csalós, lopós szakma volt, de őket nem ellenőrizték. Nekik meg volt engedve, hogy lopjanak."
Azt persze nem lehet kijelenteni, hogy minden mixer vagy pincér ügynök lett volna, ám az kétségtelen, hogy a Thália, a Gulyás és egyéb szellemes fedőnévvel dolgozó beépített munkatársak a frontszemélyzetben magasabb arányban szerepeltek.
A Gundel az egyik legjobban biztosított hely volt
Kicsit megkésve, 1968-ban kifejezetten megfigyelési célokra építettek egy "betechnikázott", olaszos, igazi digózó kis bárt a Gellért-hegyen, a Sole Miót. Ez már nem igazán jött össze, rendszeresek voltak ugyanis a bohózatba illő, már-már az Ötvös Csöpi-filmek világát idéző komikus bonyodalmak,
az egymásról nem tudó beszervezett alkalmazottak ugyanis a vendégek helyett egymást ellenőrizték, az ügynökök egymásról írtak jelentéseket. Ráadásul gazdasági bűncselekmények gyanúja is felmerült, emiatt három év után bezárták a Sole Miót.
Állambiztonsági szempontból a Gundel is kiemelt intézménynek számított - akár csak a Gellért Szálló, a Margitszigeti Nagyszálló és a Hármashatárhegyi étterem - a kormány és a pártvezetés protokolláris rendezvényei miatt.
A magas állami vezetők rendszeres jelenlétének köszönhetően a Gundel az egyik legjobban biztosított hely volt a fővárosban. A belügyesek szemmel tartották az egész környéket. A biztonságról az étterem munkatársai mellett a beépített mozgó fagylatos és az utcaseprő is gondoskodott, és az alkalmazottak közel negyede jelentett az állambiztonság munkatársainak. A gazdag vendégeknek futotta a 71 forintos libasültre, de a szocialista rendszer gondolt a kispénzűekre is, akik 2,65 forintért ehettek babfőzeléket. A Gundelben.
A Gundel anno
