1956-ban, az előzetes esélylatolgatásokkor még úgy tűnt, Melbourne lehet minden idők legsikeresebb olimpiája a magyarok számára, végül a csapat teljes bizonytalanságban utazott ki Ausztráliába. A forradalom drasztikus leverése teljesítményükre is kihatott: a sportolók nagy része remegő szívvel, szorongva, félve és féltve állt a startvonalhoz, a pástra, a szőnyegre, ugrott a medencébe. Az otthoniakért érzett aggódást még az sem írta felül, hogy gyakorlatilag az egész világ ezt üzente: hajrá, magyarok!
Az 56-os olimpiára készülő vízilabda keret tagjai: Kanizsa Tivadar, Markovits Kálmán, Gyarmati Dezső, Zádor Ervin, Bolvári Antal, Mayer Mihály, Boros Ottó (álló sor, balról jobbra), Martin Miklós, Hevesi István, Jenei László, Kárpáti György (guggoló sor, balról jobbra). Fotó: Bojár Sándor
Egy olimpia, ahol nem a sport játszotta a főszerepet. Legalábbis a magyar küldöttségnél biztosan nem. A XVI. nyári játékokon olimpiai hőseink
kilenc arany-, tíz ezüst- és hét bronzérmet szereztek,
ezzel az összesített éremtáblázat negyedik helyén végeztek a Szovjetunió, az USA és Ausztrália mögött. Aranyérmet nyert Papp László bokszolónk, az Urányi János-Fábián László kajak-kenu kettősünk, Kárpáti Rudolf kardvívónk, ahogy a férfi vízilabda-válogatottunk is.
Hatalmas teljesítmény! Mindezt úgy, hogy a csapat jelentős része képtelen volt a versenyre koncentrálni, sokan mélyen tudásuk alatt teljesítettek. De hogyan is lehetne csúcsformát hozni, ha az ember fél éjszakákat tölt a telefonos szobában, hátha egyszer sikerül beszélnie otthon maradt szeretteivel, és így megtudja,
élnek-e egyáltalán?
Kárpáti Rudolf nagyszerű vívással nyert aranyérmet
A melbourne-i olimpia volt az első, amelyet a déli féltekén rendeztek, november 22. és december 8. között zajlottak a versenyek. Közvetlenül a magyar forradalom után. Az események olyannyira megrengették a világot, hogy
a spanyolok, a hollandok és a svájciak bojkottálták a játékokat a szovjetek szerepvállalása miatt.
A magyar olimpiai csapat azonban részt vett a megmérettetésen, és már október 30-án elindult Budapestről. Mivel a bérelt repülőgép nem vállalta a leszállást a hadszíntérnek számító magyar fővárosban, buszokkal indultak el Prága felé, hogy majd onnan keljenek útra a távoli kontinensre. De hiába volt az indulás napja a forradalom győzelmének napja is, nehéz volt elszakadni a családtagoktól, elmenni a világ másik felére.
A legendás vízilabdacsapat balról jobbra: Szívós, Bolvári, Gyarmati, Hevesi, Jeney, Markovits, Kárpáti
Mi lehet otthon?!
A küldöttség hosszasan időzött Prága mellett, ahol nem minden szakág versenyzői tudtak edzeni. Az úszók például csak elvétve jutottak el uszodába. Képzelhető, mit jelentett ez az olimpia előtt.
Tudni kell, hogy a sportvezetés, az állami vezetés, de az ország közvéleménye is azt várta a száztizenegy tagú magyar csapattól, hogy múlja felül az 1952-es helsinki szereplést. A finn fővárosban a magyar sportolók tizenhat aranyérmet szereztek, azóta is ez maradt minden idők legjobb magyar olimpiai szereplése. 1956 őszéig minden esély megvolt, hogy Melbourne-ben a mieink még előrébb végezzenek a ponttáblázaton, és nem kétséges, hogy
ezt a történelmi helyzet akadályozta meg.
Szívós István (a képen fent), a győztes magyar olimpiai vízilabdacsapat tagja
Csehszlovákiában történt, hogy a csapat megalakította saját forradalmi bizottságát, eldöntötték, hogy a játékokon a Kossuth-címeres magyar zászlóval képviseltetik magukat. Persze a felemelő pillanatokon kívül megrázó események is történtek. Az egyik legrémesebb az volt, hogy
a rádióból értesültek a szovjet csapatok bevonulásáról, Nagy Imre közleményéről, arról, hogy Budapesten harcok folynak.
Nem csoda, hogy november 6-7-én Melbourne-ben a repülőről lekászálódó sportolók nemcsak a többnapos repülőúttól voltak elcsigázottak, de az aggodalomtól is. Pedig szinte a teljes magyar emigráns kolónia felsorakozott a fogadásukra, és hatalmas ovációval fogadták a gyászszalagos nemzeti lobogót, melyet
a világklasszis vízilabdázó, Gyarmati Dezső emelt a magasba.
A megnyitó ünnepségen a Kossuth-címeres zászlóval felvonuló csapatunk kapta a legnagyobb tapsot
Az olimpiai faluban pedig egy lyukas zászló képviselte a nemzeti lobogót. A kapkodva indulás miatt a formaruhák egy része nem készült el. Egy nap aztán megjelent egy helyi szabómester, méretet vett a sportolókról, és a megnyitóra készen leszállította a kiváló minőségű, próba nélkül elkészített ruhákat.
A játékok alatt szimpátia, együttérzés és elismerés övezte sportolóinkat. A megnyitó ünnepségen is ők kapták a legnagyobb tapsot, a szovjet sportolók viszont többször találkozhattak az antipátia jeleivel.
Urányi János-Fábián László kajak-kenu kettősünk aranyérmet nyert
Az edzők, sportvezetők megpróbálták a versenyzők figyelmét a teljesítményre koncentrálni, de ez - érthető okokból - nem mindig sikerült. Teltek, múltak a napok, és nem született aranyérem, mintha átok ült volna a mieinken. Esélyes sportolók véreztek el elő- és középfutamokban, mire végre
megtörte a jeget az Urányi-Fábián kaja kettes. A játékok nyolcadik napján!
Másnap sporttörténelmi sikernek, Papp László harmadik olimpiai bajnokságának tapsolhatott a csapat.
Azt nem lehet mondani, hogy a szurkolók is, hisz a rádió ezt az olimpiát nem közvetítette. A hírek csak csordogáltak hazafelé, az itthon lévőket egy még az olimpiai érmeknél is magasztosabb cél, a szabadság ügye foglalkoztatta.
Papp Laci harmadik olimpiai bajnokságát ünnepelhette Mebourne-ben
Az elveszett szalag
Sportolóink jó része olyan sorskérdésen vívódott, hogy hazatérjen-e az olimpia után. Az aranyért kiutazó úszónő, Gyenge Vali utolsóként ért be futamában, azt mondta, lélekben nem is volt a medencében. Egyik este sikerült beszélnie Budapesten élő édesanyjával, aki arra kérte, térjen haza, a vőlegénye pedig már Kanadából kapacitálta, hogy disszidáljon ő is. Ilyen lelki tusa mellett az olimpia jelentősége eltörpült.
Szerencsére a legendás magyar kardcsapat és egyéniben Kárpáti Rudolf is győzedelmeskedett, és kiválóan szerepelt a női tornászcsapat is, különösen
Keleti Ágnes, aki négy aranyérmével, a szovjet Larisza Latinyina mellett az olimpia legeredményesebb sportolója lett.
Keleti Ágnes a melbourne-i játékokon négy aranyat nyert
A tornásznők idegállapotát jól jellemzi, hogy a kéziszercsapat döntője előtt együkük, Tass Olga az ebédlőben felejtette a szalagját. Nem volt mit tenni, az edzéseken használt szivárványszínű szalaggal lépett a szőnyegre, holott a szabályok előírták az egységes szalaghasználatot. Edzőjük zseniális módon magyarázta ki a zsűrinél a dolgot:
a szivárványszínű szalag a magyarok reményeit fejezi ki, azt, hogy a világ minden nemzete együttérez velünk.
Ráadásul Keleti Ágnes úgy csinálta végig a csapatgyakorlatot, hogy a lábán felejtette a bemelegítéskor használt gyapjúzokniját. De a lányok így is győztek, ahogy győzött a nagy esélyes magyar vízilabdacsapat is.
Az olimpiai bajnok kéziszercsapat
Vér a vízben!
A vízilabdatornán lezajlott magyar-szovjet mérkőzés a világ egyik legtöbbett emlegetett sportmérkőzése, a róla készült képek bejárták a világot. A mieink a csoportközben győzelmet győzelemre halmoztak, és amikor újra összekerültek a szovjetekkel, a forradalom leverésének árnyékában a meccsnek mindenki hatalmas jelentőséget tulajdonított.
Az emberek tudták, hogy 1956. december 6-án 15 óra 25 perckor a sporttörténelemben egyedülálló esemény veszi kezdetét: két olyan nemzet sportolói mérik össze erejüket, amelyek a világ egy másik pontján harcban állnak egymással.
A történelmi jelentőségű összecsapásra - a hatezer férőhelyes stadionba - nyolcezer ember jutott be, a feketepiacon pedig óriási összegeket, 30-40 fontot adtak az 1-2 fontos jegyekért.
A melbourne-i vérfürdő teltház előtt zajlott
Nem volt kérdés, a tömeg a kezdetektől a magyaroknak szurkolt, a szovjetek minden labdaérintését hatalmas füttyszó kísérte. A szovjet játékosok nemcsak a nézőközönséggel, de a magyar játékosokkal szemben is tehetetlenek voltak:
a magyarok folyamatosan támadtak, hibátlanul védtek, a szovjetek támadásai sorra meghiúsultak.
A magyar és az orosz vízilabdázók nem voltak rossz viszonyban, ellenfelek voltak, nem ellenségek. Ráadásul már négy-nullra vezettek a mieink, vagyis a reváns a maga természetes módján látszott megtörténni. Ám a befejezés előtt nem sokkal az orosz Prokopov center nem bírta tovább a nyomást:
a víz alatt teljes erőből meg akarta ütni az őt fogó Bolvári Antalt, de helyette a mögötte elhelyezkedő Zádor Ervin arcát találta el, és a könyökével felszakította a fiatal center szemhéját, szemöldökét. A magyar csapat legfiatalabb játékosának arcán felrepedt a bőr, vére pedig pirosra színezte a medence vizét.
Zádor Ervin és Gyarmati Dezső
Mikor az öltözők felé úszott, csapattársai szóltak: a nézők felé ússzon, hadd lássa mindenki, mit művelnek az oroszok. Zádor átúszott, kikapaszkodott a partra, addigra a vér már jócskán elkeveredett a vízzel. A nézők látták, ahogy Ervin vére vörösre festette a medencét, és ettől elszabadultak az indulatok.
Az amúgy is tüzes hangulatban lévő nézők egy emberként ugrottak fel, és vetették át magukat a korláton, indultak a medence felé, hogy elégtételt vegyenek a szovjet csapat játékosain.
Ekkor kapta a meccs a melbourne-i vérfürdő nevet.
Zádor Ervin a The Sun címlapján
Az oroszokat gyakorlatilag ki kellett menekíteni az uszodából. Az összecsapást nem lehetett már befejezni, a bíró a meccset a hivatalos befejezés előtt egy perccel a magyarok győzelmével fújta le.
A magyarok olimpiai bajnokok lettek.
Mindenki tudta: több volt ez, mint vízilabda. Alig egy hónappal a magyar forradalom drasztikus leverése után a medencében immáron egyenlő feltételek mellett politikai eseményektől feltüzelt játékosok küzdöttek egymással. Akkor mi nyertünk.
A mérkőzésről dokumentumfilm készült A Szabadság vihara címmel. A film producerei Andy Vajna, Quentin Tarantino és Lucy Liu voltak. Szintén e témában készült a Szabadság, szerelem című magyar film 2006-ban. A Goda Krisztina által rendezett film főszerepét Csányi Sándor, Dobó Kata és Fenyő Iván játszotta, a producer szintén Andy Vajna volt
Csakhogy a csapat szétesett. Többen közülük emigráltak, és bár néhányan később visszatértek, ám a válogatottban húszévesen bemutatkozó, nagy jövő előtt álló Zádor Ervin nem. Amerikába ment, 2012-ben halt meg Kaliforniában.
A melbourne-i olimpia hatalmas érvágás volt a magyar sport számára. Atléták, kajakosok, úszók, tornászok, vívók széledtek szét a kontinensek között. Kiváló mesterek döntöttek az emigráció mellett,
olyan edző is volt, aki egy versenyzővel küldte haza a jegygyűrűjét a feleségének.
A megfogyatkozott csapat Belgrádból vonattal érkezett meg, de ezúttal elmaradt a szokásos, nagy csinnadrattával megtartott ünnepélyes fogadtatás. Túl sok volt a hiányzó, akiknek eltűnését nemigen lehetett megmagyarázni az "ellenforradalom után rendre vágyakozó népnek".
