Élni tudni kell! És Peggy, a híres Guggenheim család fekete báránya tudott élni. Mohón falta a művészetet és a művészeket, férfiakat és nőket egyaránt. Nyughatatlan és öntörvényű nő volt, aki éppoly gyorsasággal vásárolta a műkincseket, mint ahogyan a szeretőit váltogatta, mindeközben művészek mecénásaként sok tehetségnek segített megtalálni az útját. Korának egyik legjelentősebb műpártolója, egyben legizgalmasabb életű asszonya és legkülönösebb múzeumalapítója a velenceiek szerint az utolsó női dózse volt.
Nyolcvanegy évesen hunyt el, de egykori otthona, egy félkész olasz palota a látogatók előtt ma is nyitva áll: Velence népszerű művészeti múzeuma. A hajdani tulajdonos, Peggy Guggenheim életművét maga is látványosságként fogta fel. Gazdag zsidó családba született 1898-ban, New Yorkban Marguerite, ahogy a kezdetektől becézték, Peggy Guggenheim. Előkelő környéken laktak, tucatnyi inassal, szobalánnyal és különleges értéktárgyakkal körülvéve:
egyik szalonjuk berendezése eredetileg XIV. Lajosé volt, ebédlőasztalukon korábban XV. Lajos evett.
Fiatalkorát beárnyékolta egy tragédia: édesapja, Benjamin 1912-ben a Titanic fedélzetén vesztette életét, ahol szeretőjét besegítette a nőknek fenntartott mentőcsónakba, majd visszament a kabinba, ahol állítólag szivar és konyak kíséretében várta a halált. A drámán Peggy sosem tette túl magát, később kalandjaiban is sokáig kereste a számára oly kedves, elvesztett apafigurát.
Fiatal korában nem rajongták körül a férfiak
Benjamin gazdag fivérei, az iparmágnás Guggenheimek siettek özvegye és három kislánya segítségére. Ám hiába rendezték az apa után maradt adósságokat, a családnak lejjebb kellett adnia korábbi fényűző életmódjából, így amikor Peggy
huszonegy évesen hozzájutott az - akkoriban nagy összegnek számító, húszezer dollárnyi - örökségéhez, szemrebbenés nélkül fizetett tetemes összeget egy sebésznek, hogy korrigálja padlizsánnak csúfolt orrát.
Érzékenyen érintette a külseje, sokáig fájlalta, hogy gyönyörű testvérei, Hazel és Benita mellett ő csak "karakteres". Imádta a feltűnő ékszereket és ruhákat, a különleges szemüvegek bolondja volt, ám kevés férfi vonzódott hozzá, elsősorban a megjelenése miatt.
Lehet, hogy ezért is kezdte pártolni a szépség egyéb megnyilvánulási formáit, például a képzőművészetet. Ám a képekhez is a férfiakon és Európán keresztül vezetett az út. Huszonhárom évesen beleszeretett, és viharos gyorsasággal hozzáment Laurence Vailhez, aki kitárta előtte a művészethez vezető első kaput.
A feltűnő és különleges szemüvegek bolondja volt
Bohém királynő
Laurence, a bohémélet szőke királya író és festő volt. Emellett iszákos és betegesen féltékeny. Az intellektusa helyett Peggyt a művész férfias kisugárzása fogta meg.
Hiába voltak már korábban is szerelmei, roppantul bosszantotta, hogy a szüzességét még nem vesztette el. Első adandó alkalommal, egy szállodai szobában felkínálkozott a férfinak, aki nem tiltakozott, amikor közölte,
szeretné a gyakorlatban is kipróbálni a pompeji festményeken látott pózokat.
A viselkedése a családját megbotránkoztatta ugyan, de nem volt különösebben kirívó a húszas évek Párizsában. Az elveszett nemzedék és F. Scott Fitzgerald városa az első világháború után szabados erkölcsű, mulatókkal teli világ volt. A fiatal pár ide költözött.
Mint mindenki, Peggy is rövidre vágatta a haját, esélyeket adott, mulatókba járt, cigarettázott és ivott. Mivel Laurence jóban volt a Montparnasse művészeivel, gyakran náluk gyűltek össze, és hamar köreikbe fogadták Peggyt.
A műkedvelő fiatal lány szerette volna a gyakorlatban is kipróbálni a pompeji festményeken látott pózokat
Ekkor már egyre jobban érdekelte a képzőművészet:
„Minden egyes képről tudtam, hol lehet megtalálni Európában, és igyekeztem mindet meg is nézni, még akkor is, ha órákig tartott eljutni egy kisvárosba, csak azért, hogy egyetlen művet láthassak.” - idézi fel Peggy Egy művészetfüggő vallomásai című önéletrajzi kötetében.
Házasságuk első éveiben nem csak az összejövetelek, az utazás is fontos szerepet kapott. Párizstól Olaszországig bejárták Európát. Ideig-óráig lakosztályokat béreltek, vissza-visszatértek Párizsba, és akkor sem változtattak életmódjukon, amikor megszülettek gyermekeik: Sindbad, majd az áhított kislány, Pegeen. De hiába a pénz, az élvezetek és a gyerekek, Laurence lobbanékony természete egyre jobban megmutatkozott.
Első férjétől, Laurence Vailtől született mindkét gyermeke: Sindbad és Pegeen
Egy alkalommal a veszekedés odáig fajult, hogy Laurence egy St. Tropez-i bisztróban próbálta meg Peggyről letépni a ruhát dühében. Az alkohol egyre erőszakosabbá tette a férfit: tűzbe dobta Peggy kincseit, lelökte a lépcsőn, kidobta a cipőjét az ablakon, összetörte a tükreit, víz alá nyomta a fejét fürdés közben.
„A veszekedéseink órákig, olykor napokig tartottak, sőt egyszer két héten át - írta később Peggy.- Vissza kellett volna vágnom. Ő is ezt akarta, mégis a legtöbb, amire képes voltam, az volt, hogy sírtam. Ez jobban idegesítette, mint bármi más. Amikor a veszekedéseinkben már a nagy zárójelenet következett, lekvárt kent a hajamra. De a legjobban azt utáltam, ha elgáncsolt az utcán vagy ha az étteremben tört össze dolgokat.”
Peggyt sem kellett félteni, a maga módján végül mégis visszavágott. Hozzáfogott a szeretők gyűjtéséhez: életének ebben az időszakában a férfiak és a nők sorra váltották egymást az ágyában. Mohón falta a művészetet és a művészeket, megszámlálhatatlan hódításával kérkedett is, egyik legismertebb trófeája az író Samuel Beckett volt.
Yves Tanguy szürrealista mestertől kezdve Samuel Beckettig számtalan férfivel és nővel töltött együtt több-kevesebb éjszakát
Vonzódott az intelligens férfiakhoz, akiktől tanulhatott, de aztán eldobta őket, és újakat keresett helyettük. Imádta, ha van valakije, és a vagyona segítségével könnyen szerzett magának partnereket. Egyik életrajzírója, Anton Gill szerint
„Peggy nagyon is tudatában volt annak, milyen hatalmat ad neki a pénz, és élt is ezzel a hatalommal egész életében, gyakran kegyetlenül arra használta fel, hogy ezzel ellensúlyozza partnerei szexizmusát és az önbecsülését erősítse”.
Ennek ellenére tartós viszonya kevés akadt, szinte az egyedüli Marcel Duchamp, aki a szeretője helyett mentora lett. Érdeklődését látva bevezette a tüzes lány a kora huszadik század művészetébe, elvitte a művészekhez.
Egy ilyen látogatás során Jean Arp szobrásznál történt, hogy Peggy tekintete megakadt egy bronzszobron. Kézbe vette, és tudta, hogy soha többé nem engedi el. Ez lett az első komoly műtárgy, amit megvásárolt, és ezzel megalapozta a gyűjteményét.
Közben belépett az életébe még egy új szenvedély a jóképű angol író, John Ferrar Holmes személyében. A romantikus lelkű, finom vonású, ám szintén iszákos Holms lett élete nagy szerelme, akiért első férjét hagyta ott. A válás után Sindbad Laurence-szel maradt, de Peggy Pegeent magával vitte az új kapcsolatába.
Peggy a sokat látott ágyon, háttérben Calder ágydísze és Francis Bacon festménye
Kettétört idill
Hosszú, utazgatással teli hónapok, majd idilli időszak következett Angliában. Habár a pár a nagyvárosi fennforgástól többnyire távol maradt, vidéken béreltek házakat, sosem voltak egyedül. Művész ismerőseik gyakran meglátogatták őket, például náluk írta meg és nekik dedikálta Éjerdő című sikerkönyvét a közeli barát, Djuna Barnes.
Boldogságuk öt évig tartott, és tragikus hirtelenséggel szakadt vége. Holmst csonttörés miatt műtötték, de a szíve leállt, nem ébredt fel az altatásból. Peggy gyászolt, és a munkába menekült.
1938-ban a londoni Cork Streeten megnyitotta első galériáját, ahol kiállítást rendezett többek között Kandinskynek, Tanguy-nak és a gyermek Lucian Freudnak. Akkoriban kevesen vásároltak avantgárd festményeket. Tehát, hogy legalább ő támogassa a művészeket, Peggy minden tárlat után vett egy alkotást. Múzeumot akart alapítani, Herbert Read műkritikus lett volna az igazgató, ám a második világháború közbeszólt.
Kiállításokat rendezett, és minden tárlat után vett egy műalkotást, hogy legalább ő támogassa a művészeket
Miközben Hitler Norvégiába ért, Peggy Párizsba ment. Mivel a franciák rettegve várták a német inváziót, és szinte fillérekért kínálták a műtárgyakat, ő sem habozott. Mindennap vett minimum egy képet, hogy mentse a menthetőt. Rövid időn belül majdnem minden kívánt festményt, fotográfiát és szobrot megszerzett. Léger, Giacometti, Man Ray buzgón adták el műveiket Peggynek, aki sokszor jóval áron alul jutott hozzá a kincsekhez.
Háztartási cikként felcímkézett ládákban vitte a műkincseket Amerikába.
Mire Peggy befejezte a felhalmozást, már volt tíz képe Picassótól, negyven Max Ernsttől, nyolc Mirótól, három Dalítól, és egy-egy Klee-től és Chagalltól. Az övé számított akkoriban a magánkézben levő gyűjtemények között az egyik legjelentősebbnek.
Picasso, Giacometti, Klee, Mondrian, Miró, Chagall és Dalí napjainkban milliókat érő alkotásai közül nem egy neki köszönheti, hogy túlélte a háborút
Az emigráció miatt New York vált a művészeti élet új központjává, így 1942-ben itt tudta megnyitni végül múzeumát, Te Art of This Century néven. Elsők között mutatta be az absztrakt expresszionizmusnak nevezett új amerikai irányzatot.
Peggy Amerikában is több művész karrierjének fellendítését segítette elő, akik később meghatározó egyéniségekké váltak - ilyen volt például Jackson Pollock és Max Ernst.
Jackson ekkor még egyáltalán nem volt híres, sőt Peggy mentette meg attól, hogy egyszerű ácsként kelljen dolgoznia. Vele - a pletykákkal ellentétben -, soha nem feküdt le. Egyrészt nem találta vonzónak, másrészt az is taszította, hogy a férfi erősen ivott. Pollock szerint viszont Peggyvel csak úgy lehetett volna lefeküdni, ha letakarják a fejét. Akármilyen hűvös volt is a kapcsolatuk, Pollock egészen tragikus haláláig rendszeres apanázst kapott Peggytől, aki imádta „vad és ijesztő” műveit.
Max viszont tetszett Peggynek, mert mint mondta: „Olyan gyönyörű, olyan jól fest és olyan híres". Max Ernst német festő lett második férje, azonban ez a kapcsolat sem volt kiegyensúlyozott, szeretetteljes viszony, a férfit talán a vagyon, a nőt a festő hírneve vonzotta. Árulkodó, hogy Ernst képein Peggy groteszk, szörnyszerű figuraként jelent meg.
Második férjével, a szürrealista Max Ernsttel
Életre szóló szerelem
Az olaszok 1948-ban meghívták a velencei biennáléra kiállítani: egy percig sem gondolkodott, műtárgyaival berendezte a görög pavilont, melyet a második világháború után lábadozó görögök nem tudtak volna megtölteni.
Nagy sikere volt, özönlöttek a látogatók.
Nem csak a ráirányuló figyelem, Velence is elvarázsolta. Bezárta amerikai múzeumát, minden szívfájdalom nélkül ismét elvált, mert mint mondta: „egyikünk sem tudta megadni a másiknak azt, amire vágyott. A mi uniónk végzete a bukás volt".
Ám férfi helyett most egy város várta: Velence karjaiba menekült, amikor úgy döntöttt, Olaszországban marad.
Haláláig a velencei otthon-múzeumában élt. A háttérben egy Picasso-kép
Sokáig kereste a megfelelő otthont magának és kincseinek. Választása a Palazzo Venier dei Leonira, egy a Canal Grande partján álló befejezetlen palotára esett. Hamar megtelt élettel a ház, régies jellegét megtartva újította fel.
Az évek során vendégül látta itt többek között Fülöp herceget, Tennessee Williams-et, és Truman Capote-ot, aki itt írta meg A múzsák beszélnek című művét.
Bárki besétálhatott megnézni Picassót, Pollockot, Magritte-ot. Adódtak is néha kellemetlen pillanatok, egyesek betévedtek a személyes lakrészébe, mások elemeltek képeket. Mindenesetre a Guggenheim Múzeum hamarosan a világ egyik leglátogatottabb múzeumává vált. Akkor még senki sem sejtette, hogy csak az első lesz a sorban.
A festményeit gyermekeinek nevezte
Ebben az időben kutyáival lakott, és uralkodónőként viselkedett. Sosem volt magányos. Gondolával közlekedett, a palotája teraszán sütkérezett. Nem csoda, hogy a velenceiek így becézték:
"az utolsó női dózsénk".
Érezte, anyaként lett volna mit pótolnia. Habár Pegeen egy ideig Velencébe, az anyjához költözött, és festett maga is, 1967-ben negyvenegy éves korában öngyilkos lett: „olyanok voltunk, mint a testvérek, mint a barátok, szerettük egymást. A halála igazi tragédia volt a számomra".
Peggy egészen a haláláig kitartott amellett, hogy baleset történt, hiszen a lánya sosem hagyta volna magára a gyermekeit. Akárhogy is, rettenetesen megrázta, és nem volt nyugodt a lelkiismerete, részben önmagát okolta:
"Egyszer Sindbad azt mondta nekem, hogy én öltem meg Pegeent. Néha úgy gondolom, hogy igaza van."
Élete késői éveiben nemcsak a gyűjteményét, hanem önmagát is turistalátványossággá tette. Aki csak Velencébe látogatott, látnia kellett őt és a festményeit. Őt persze csak a nap egy bizonyos szakában lehetett „megtekinteni", amikor az utolsó velencei magángondolában siklott végig a csatornán.
„Nem gyűjtő vagyok, hanem magam vagyok a múzeum.”
A nyolcvanadik születésnapját még nagy mulatsággal ünnepelték 1978 augusztusában, de egy évre rá télen eltörte a csípőcsontját, meg kellett műteni.
Amikor bement a kórházba, azt ígérte, karácsonyra hazatér. Így is történt, az élők sorából december 23-án távozott.
Ez a különleges egyéniség sosem akart kereskedni a festéményekkel, egyszerűen mindig csak többet akart, szenvedélyesen gyűjtötte a kincseket, szépségeket önmagának és az utókornak. Boldog lenne, ha tudná, hogy gyűjteményére, a 20. század egyik legnagyobb múzeumára jelenleg is tömegek kíváncsiak.
