Katharine "Kay" Graham örökre megváltoztatta az amerikai történelmet. A háziasszonyból lett médiamogult az egész világ a sajtószabadság bajnokaként emlegeti, aki médiatörténelmet írt, mikor titkos kormányzati dokumentumok, a Pentagon-iratok publikálásával leleplezte Nixon elnök Watergate-nél is sötétebb ügyét, a vietnami háborúval kapcsolatos hazugságait, majd lapja később az elnök bűncselekményéről is beszámolt. Hogyan lesz egy háziasszonyból amerikai elnököt buktató médiamogul?
Katharine Graham a Washington Post nevű - akkor még jelentéktelen - napilap tulajdonosaként a börtönbüntetést is megkockáztatva szállt szembe egy bírósági ítélettel, és kormánytitkokat leleplezve megjelentette az úgynevezett
Pentagon-iratokat, melyek azt bizonyították, hogy az Egyesült Államok kormánya - élén Nixon elnökkel - éveken át hazudott a népnek és a Kongresszusnak a vietnámi háborúról, és országuk győzelmi esélyeiről. Bár jól tudták, hogy nem győzhetnek, mégis sorra küldték halálba a
fiatalokat.
És neki köszönheti Nixon minden idők legnagyobb médiasztorját, a Watergate-botrányt is, az ő lapja leplezte le ugyanis az amerikai elnök hírhedt bűncselekményét is. Nixon ment. Graham maradt.
Pedig Kay nem vágyott a Washington Post irányítására, nem akart médiamogul lenni, az élet egyszerűen rákényszerítette. Negyvenöt évesen, négygyerekes háziasszonyból, a fakanál mellől, munkatapasztalat nélkül Amerika egyik legfontosabb médiatulajdonosa lett. Pedig senki sem szánta cégvezetőnek.
Öngyilkosság és örökség
Mint utóbb kiderült, Katharine Grahamnek minden adottsága megvolt, hogy a Washington Postot naggyá tegye, ennek ellenére még a saját apja sem bízott a képességeiben. Kay nem számíthatott rá, hogy valaha is ő lesz a Post kiadója, bár abba a családba született, amely birtokolta. Családjuk tele volt befolyásos barátokkal,
rendszeres vendégeik közt pedig a Kennedy család tagjai is feltűntek.
Kay és családja befolyásos barátokkal vették körül magukat, többek közt a Kennedy házaspárral is jó viszonyt ápoltak
1933 júniusában, amikor Katharine tizenhat éves volt, apja, Eugene Meyer árverésen szerezte meg a csődbe ment napilapot mindössze 825 dollárért. Meyer - aki hatalmas vagyonát a Wall Streeten szerezte - önteni kezdte a pénzt az újságba, majd felvásárolta riválisát, a Times Heraldot is.
1946-ig irányította a Postot, majd azt nem a lányának adta tovább, hanem Kay férjének, Philip Grahamnak, aki ügyvéd volt.
Ekkoriban nem volt szokás lányokra örökíteni cégeket, és mivel Meyer egyetlen fiából orvos lett, Philip Graham tűnt jó választásnak. Amikor az apa közölte döntését lányával, azzal indokolta, "egyetlen férfit sem lenne szabad abba a helyzetbe hozni, hogy a felesége legyen a főnöke."
Kay apja, Eugene Meyer laptulajdonos vejének, Philip Grahamnek adta át a Washington Post irányítását
Katherine jól fogadta a hírt, hiszen ez azt jelentette, élheti a washingtoni elit gondtalan életét mint feleség, anya és társasági asszony. Két évvel később pedig a lap tulajdonjogait is rájuk íratta az apja, és a következő évtizedben a korában gondokkal küzdő napilag megtalálta a hangját, és anyagilag is rendbe jött.
1963-ban azonban a menetelésnek vége szakadt.
Philip Graham a démonaival küzdött: először elmegyógyintézetbe vonult hat hétre, majd hazatérése után főbe lőtte magát, mindössze negyvennyolc évesen. Kaynek nem volt sok ideje gyászolni és magába zuhanni, hiszen egy egész cégbirodalom várt vezetőre.
Katharine és Philip Graham, valamint gyermekeik: Lally, Stephen, William és Donald 1956-ban
Personal History című önéletrajzában Katharine Graham részletesen elmeséli, milyen volt egy kivételezett gyerekkor után, washingtoni háztartásbeliből hirtelen médiamogullá válni. Anyja bohém entellektüell és művészetpártoló volt, aki
barátságban állt Auguse Rodinnel, Madame Curie-vel, Thomas Mann-nal, Albert Einsteinnel és Elenor Roosevelttel, és még azokban az időkben dolgozott újságíróként, amikor ez nem volt gyakori foglalkozás a nők körében.
Kay apja zsidó, anyja német lutheránus volt, és kettejüknek négy lánya és egy fia született, a gyerekek azonban nem sokat látták a szüleiket, mert azok vagy utaztak, vagy társasági életet éltek, úgyhogy dadusok és nevelőnők nevelték fel őket. Katharine-nek rossz viszonya volt az anyjával, aki minden lépését kritizálta,
súlyos csapást mérve ezzel önbizalmára.
A kivételezett gyerekkor - Kay szüleivel és testvéreivel
Nem túl sikeresnek bizonyult házasságában pedig férje is mindent elkövetett, hogy lerombolja maradék önbecsülését, és így megelédjen a másodhegedűs szerpével. Philipnek viszonya volt a Newsweek ausztrál külsősével, akit feleségül akart venni, viselkedése pedig elviselhetetlenné vát, köszöhetően
alkoholizmusának és mániás depressziójának.
A pszichiáter, aki betegségét kezelte, gyógyszerek helyett egzitencialista filozófiát ajánlott, ami többet ártott, mint használt. Miután egy phoenixi médiakonferencián Philip Graham idegösszeroppanást kapott, elmegyógyintézetbe került, ahol hat hétig maradt. Amikor a kórházi kezelés után hazért, azt mondta, lefekszik pihenni, a fürdőszobába ment, és főbe lőtte magát.
"Aggódtak, hogy egy nő dönt az újság sorsáról. Féltek, hogy nem elég elszánt a kemény döntésekhez"
Szexista korban lett egy napilap feje
Mindenki azt várta, hogy a nő majd eladja a hirtelen ölébe pottyant médiabirodalmat, ám nem így történt. Katherine Graham tele volt ugyan bizonytalansággal és kétségekkel, amikor átvette a lapot, és háztartásbeliből laptulajdonos, lapigazgató és vezérigazgató lett. Ő volt az első nő az amerikai történelemben, aki a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatot vezetett, és az első nő, aki egy amerikai napilapot irányított, miközben az anyjával és a férjével való terhelt kapcsolatának köszönhetően
alkalmatlannak tűnt mindkét szerepre.
Nem tudta, hogy viszonyuljon az őt körülvevő üzletemberekhez, akik megkérdőjelezték képességeit. Nem volt előtte női példa, nem tudta, hogy vetesse magát komolyan férfi munkatársaival. "Csak tette egyik lábát a másik elé, behunyta a szemét, és elrugaszkodott a szikláról, végül pedig ő lepődött meg legjobban, amikor kiderült, hogy a talpára esett."
Katharine Graham Washingtonban Diana hercegnő, Anna Wintour és Ralph Lauren társaságában
Eredeti terve az volt, csak addig őrzi meg a lapot, amíg fiai elég idősek lesznek, hogy átvegyék az irányítást. Idővel azonban "belenőtt a kabátba, amit bőnek gondolt magára", olyannyira, hogy egy vacsorapartin
nyíltan szembement a kor szokásaival, amikor az étkezés után a férfiakhoz csatlakozott a szivarszobába, ahol politikáról beszélgettek, nem pedig a feleségekhez, akik között a háztartás volt a téma.
Pályája egyik csúcsára akkor ért fel, amikor 1971-ban engedélyezte a Pentagon-iratok közlését, a másik természetesen 1972-ben a Watergate-botrány.
Az amerikai sajtó történetének leghíresebb fenyegetését is neki címezték: John Mitchell, Richard Nixon főállamügyésze figyelmeztette Carl Bernstein riportert, ha a Post közli a Pentagon-iratokat, "Katie Graham cickói harapófogóba fognak szorulni". A Post közölte az idézetet, bár a szerkesztő kihúzta belőle a "cickó" szót, Graham pedig később azt mesélte, az üzenetben számára az volt a legfurcsább, hogy korábban soha senki nem nevezte ők Katie-nek.
"Ha mi nem vonjuk őket felelősségre, akkor ki fogja? Ha leközöljük, a Legfelsőbb Bíróság előtt kell felelnünk, mind börtönbe kerülhetünk. Ha nem adjuk ki, az ország fog veszíteni." - Kay felelős szerkesztőként Benjamin Bradlee-t szerződtette, aki elhivatott szövetségese volt a vietnami háborúval kapcsolatos legtitkosabb dokumentumok publikálásakor
Küzdött a saját hangjáért és a sajtó szabadságáért
Graham egyik legjobb döntése volt, mikor a Washington Post élére felelős szerkesztőnek a rutinos Benjamin Bradlee-t szerződtette, akivel közösen a múlt évszázad egyik legfontosabb sajtóügyét produkálták.
1971-ben a rivális New York Times kezdte el az államtól megszerzett és az amerikai politikusok háborúval kapcsolatos visszás ügyeiről szóló titkos kormányzati dokumentumok, a Pentagon-iratok feldolgozását. A lap két napon át lázban tartotta az olvasókat, az amerikai kormány, Nixonnal az élen megpróbálta leállítani a titkos iratok nyilvánosságra hozatalát, és egy
gyors bírói végzés eltiltotta a lapot az ügytől.
Attól félve, hogy kémtevékenységért és kormányzati titoksértésért bíróság elé állítják őket, a Timesnál úgy döntöttek, nem folytatják a több ezer oldalnyi jelentés nyilvánosságra hozatalát és feldolgozását. A Times nagy sztorija így felszabadult, és senki sem volt, aki merte volna vállalni az iratok további közlését.
"Miért nem szállt ki az Egyesült Államok a vietnami háborúból, ha tudta, hogy vesztére áll? 10%-ban azért, hogy segítsenek a helyikenek, 20%-ban azért, hogy megfékezzék a komcsikat, 70%-ban pedig azért, hogy Amerika elkerülje a vereségből adódó megaláztatást. A fiúk 70%-a azért veszett oda, hogy Amerikát ne érje megaláztatás. A közvélemény erről nem tudhat. Ha ezek kikerülnének, a nép a háború ellen fordulna, Nixon pedig túlságosn fél, hogy ő veszítse el a háborút"
Benjamin Bradlee csapata megszerezte a titkos iratok másolatait, ám maradt a nagy kérdés: mit lehet ezzel kezdeni? Publikálják? A döntésben a legnagyobb felelőssége a laptulajdonos Katharine Grahamnek volt, aki
nemcsak azt kockáztatta meg, hogy a cikkek megjelenése esetén börtönbe kerülhet, hanem azt is, hogy ezáltal csődbe viheti édesapja cégbirodalmát.
Végül a publikálás mellett döntött, és Washington jogi tiltakozása ellenére folytatták a titkos dokumentumokat nyilvánosságra hozó cikksorozatot, ami jelentősen hozzájárult a vietnami háború mielőbbi befejezéséhez.
Graham a Legfelsőbb Bíróságig vitte az ügyet, és nyert.
A bíróság úgy határozott, hogy az olvasókank joguk van megismerni a vietnami háború valódi hátterét, és amikor a napilapok a közlés mellett döntöttek, az Alapító Atyák szellemében jártak el. Az amerikai jog történelmi ítéletben az oknyomozó újságírás fontosságát hansúlyozta, mondván:
szükség van a kormány média általi ellenőrzésére.
Benjamin Bradlee főszerkesztővel ünneplik a Legfelsőbb Bíróság döntését, miszerint a Washington Post lehozhatja az amerikai kormány titkos jelentését a vietnami háborúról
Végül tehát senki sem került börtönbe, a Legfelsőbb Bíróság a sajtószabadság alkotmányos jogát fontosabbnak ítélte az amerikai kormány titkolózáshoz való jogánál, és ez a sajtótörténeti döntés egyben a
sajtószabadság nagy diadala volt.
A Pentagon-iratok publikálásakor Katharine Graham tisztában volt vele, hogy rengeteg ember egzisztenciáját teszi kockára - köztük a sajátját is -, ám a szabad sajtó szempontjából olyan bátor döntést hozott, mellyel örökre megváltoztatta az amerikai történelmet, lépésének köszönhetően pedig a Washington Post egyike lett az Egyesült Államok legfontosabb napilapjainak.
Amikor a Graham életét feldolgozó Pentagon titkai című filmben Meryl Streep azt mondja: "Gyerünk, közöljük le! Posztoljuk!", egy olyan nőnek a döntését idézi, aki örökre megváltoztatta az amerikai történelmet, és tette napilapját országos jelentőségűvé
Ekkori döntése vezetett el ugyanis egyenesen az 1972-es Watergate-botrányhoz is, minden idők legnagyobb médiasztorijához, amikor
a Washington Post leleplezte, hogy az amerikai elnök bűncselekményt követett el, és ezért végül Nixon lemondásra is kényszerült.
1979-ben - korábbi elképzeléseinek megfelelően - a kiadói pozíciót továbbadta fiának, Donaldnek, bár a tulajdonosi jogokat és a vezérigazgatói széket megőrizte, és 2001-ben bekövetkezett haláláig részt vett a cég vezetésében. A Washington Postot a család 2013-ban eladta Jeff Bezosnak, az Amazon alapítójának, 250 millió dollárért.
Katharine Graham soha nem házasodott újra, és négy gyereke viszi tovább örökségét. Lánya, Lally Weymouth újságíró, három fia közül Donald a Washington Post elnök-vezérigazgatója, William befektető volt, de apjához hasonlóan öngyilkos lett 2017-ben, Stephen pedig történész.
Katharine Grahamnek köszönhetően indult el a Washington Post azon az úton, amely az amerikai újságírás csúcsára repítette. Kay két évtizedig vezette a családja tulajdonában lévő lapot, és ez a két évtized volt a Washington Post fénykora, Personal History című önéletrajzáért pedig 1998-ban Pulitzer-díjat kapott.
"Te nem tennéd meg, hogy megállítsd a háborút?" - teszi fel a kérdést Kay A Pentagon titkai (The Post) című filmben, melyben Meryl Streep tavaly a huszonegyedik Oscar-jelölését kapta a Washington Post legendás kiadója, Katharine Graham megformálásért. Szövetségesét, Benjamin Bradlee-t, a lap elhivatott főszerkesztőjét Tom Hanks kelti életre a Steven Spielberg által rendezett filmben
